Benedek Szabolcs: Gion Nándor és a szabadkőművesség

1993 őszén, több mint két évvel a délszláv háború kitörése után Gion Nándor családjával együtt átköltözött Magyarországra. Azt is mondhatnánk, hogy pályatársaihoz képest viszonylag későn, hiszen nem kevesen azok közül, akikkel együtt dolgozott az újvidéki színházban, a rádióban, a Forum Kiadóban, vagy éppen a Symposion szerkesztőségében, korábban mind Magyarországra települtek. Gion ezzel némiképp kivárt, amiben az is szerepet játszhatott, hogy életkorából adódóan az a közvetlen veszély, hogy a frontra küldik, egyelőre legalábbis nem fenyegette. Ráadásul volt valamiféle részben kimondott, részben hallgatólagos megállapodás a vajdasági magyar értelmiségben, miszerint aki megteheti, maradjon ott, ahol született. Mindazonáltal a háborút természetesen Gion se kerülhette ki, nem csupán „civilként”, hanem – sokkal hatványozottabban – íróként sem. Amit látott, tapasztalt, átélt, először és a legélesebben az Izsakhár című regényében írta meg. A kötet nem sokkal az áttelepülése után, 1994 tavaszán látott napvilágot a Kortárs Kiadó gondozásában. Ez volt az első Gion-könyv, amely egyből Magyarországon jelent meg.1

A család egy szeptember végi napon érkezett meg Budapestre, ahol a Kortárs folyóirat szerkesztőségének közreműködésével átmenetileg a Thököly útra, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szerény berendezésű vendégházába költözött. Talán itt, de az is lehet, hogy másutt készült az a Népszabadság-interjú, amelyben elhangzott, hogy Gion Nándor szeretne szabadkőműves lenni. Ami valószínűleg az őt faggató Varga Lajos Mártont is meglepte, ugyanis ezt („Szabadkőműves szeretnék lenni”) tette meg a Népszabadság 1993. november 6-i számában, a szombati mellékletben, egész oldalon megjelent interjú címének. (Az anyagot a Napló című vajdasági hetilap is közölte december 8-án.)

A beszélgetésnek nem a szabadkőművesség volt a témája, hanem az a folyamat, amely Giont a háborúba süllyedt Jugoszlávia, közelebbről a Vajdaság elhagyására késztette. A szabadkőművesség ebben semmiféle szerepet nem játszott – az interjúban is csupán érintőlegesen hangzott el, amikor Gion fölelevenítette egy régebbi, elejtett megjegyzését, miszerint amennyiben egy szabadkőműves-páholy fölkérné a tagságra, ő igent mondana. Ebből látszik, hogy nagyon pontos ismeretei nem lehettek a reguláris szabadkőművességről, mivel az – minden ellenkező híresztelés ellenére – senkit nem kér föl csatlakozásra, az illetőnek mindennemű befolyásolás nélkül, szabad elhatározásából kell jelentkeznie. Gion ugyanakkor bizonyára fontosnak érezhette ezt a témát, hiszen nem emelt kifogást az ellen, hogy ez, az interjúban csak mellékszálként kezelt kijelentés jelenjék meg címként.

Nem tudni, pontosan mi keltette fel érdeklődését a szabadkőművesség iránt. A számos más esetben jelentkező családi szálakat az ő esetében biztosan kizárhatjuk. A Vajdaságban, közelebbről Dél-Bácskában, Gion szülőfaluja, Szenttamás környékén vannak hagyományai a szabadkőművességnek: Újvidéken például a 20. század első felében több páholy létezett – köztük olyan is, amely a Monarchia idején alakult –, és ezek (ellentétben a magyarországiakkal, ahol is 1919-ben betiltották valamennyit) 1941-ig, Jugoszlávia német megszállásáig működhettek. Gion Nándor családjában azonban egyetlen szabadkőművest sem találhatunk. A legközelebb talán akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: az írót olvasmányélményei, esetleg irodalmi példaképei vezehették a szabadkőművességbe.

Az 1886. március 21-én megalapított Magyarországi Symbolikus Nagypáholy (MSNP) a legrégibb, ma is működő civil szervezet Magyarországon. Első elnöke (szabadkőműves szóhasználattal: nagymestere) Kossuth egykori diplomatája, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, Pulszky Ferenc volt. A MSNP legnagyobb taglétszámát (kb. 7400) nem sokkal alapítása után, a 19. század végén, illetve a 20. század elején érte el. A korabeli országterület szinte valamennyi nagyobb városában működtek páholyok, olyan személyiségekkel a tagság soraiban, mint Bárczy István, Benedek Elek, Bláthy Ottó, Hajós Alfréd, Hock János, Kresz Géza, Paulay Ede vagy Wekerle Sándor. A sort még lehetne hosszan folytatni; nem beszélve az irodalmárokról: Ady Endre, Csáth Géza, Fenyő Miksa, Harsányi Zsolt, Ignotus, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Schöpflin Aladár… Gion bőséggel meríthetett belőlük inspirációt. (Kosztolányin és Csáthon kívül egyébként egy másik vajdasági író, Szenteleky Kornél is szabadkőműves volt.)

A páholyok működését 1919-ben a tanácskormány a többi polgári egyesüléséhez hasonlóan betiltotta, amit aztán, már az új kurzusban, 1920. május 18-án Dömötör Mihály belügyminiszter – a tanácskormány ekkorra már rég visszavont intézkedései közül egyetlen kuriózumként – rendeletileg is megerősített.

A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy negyedszázad után, 1945-ben folytathatta tevékenységét – igen rövid ideig, hiszen a többi szocialista országhoz hasonlóan itt is (újabb) betiltás várt rá. (A vonatkozó rendeletet az akkori belügyminiszter, Kádár János szignálta, 1950. június 12-én.) Az előbb Supka Géza, később Benedek Marcell vezetése alatt működő nagypáholy akkorra mintegy 1350 tagot számlált, az „irodalmi vonalat” mások mellett Kassák Lajos és Szobotka Tibor fémjelezték.

A következő újraindulás az előzőnél sokkal szerényebb keretek között történt meg. Egyfelől amíg 1945-ben a MSNP visszakapta 1920-ban elkobzott székházát, addig erre sem 1989-ben, sem később nem került sor, a páholyok éveken keresztül művelődési házak kultúrtermeiben és szövetkezeti székházak előadó-helyiségeiben tartották összejöveteleiket. (A szabadkőművesek hiába kilincseltek állami vezetőknél, végül bírósági ítélet mondta ki, hogy a Podmaniczky utcai épület nem az övék, legföljebb megvásárolhatják.) Másfelől a betiltás óta eltelt négy évtized túlságosan hosszú volt, a hajdani tagságból kevesen érték meg az újrakezdést. Mint már szó volt róla, a szabadkőművesség nem folytat tagtoborzást, a létszám tehát csak igen lassan emelkedett, ráadásul a tagság zömét jobbára idős emberek alkották. Azaz a Magyarországi Symbolikus Nagypáholynak – mint a külföldi szabadkőműves-főhatóságok által egyedüliként elismert egyetlen magyarországi reguláris szabadkőműves-főhatóságnak – az 1990-es évek elején nagy szüksége volt a Gionhoz hasonló újonnan jelentkezőkre.

Normális esetben mikorra valaki bekerül egy szabadkőműves-páholyba, hosszú idő telik el: a jelöltet hónapokon, nem ritkán éveken keresztül vizsgálják. Ez alatt nem valamiféle vegzatúra értendő, hanem alapos beszélgetések, amelyek célja a jelentkező és szándékainak minél mélyebb megismerése, hogy végül valóban azok nyerhessék el a páholytagságot, akik képesek a szabadkőművesség elveinek megértésére és filozófiájának befogadására. Egy újjáalakulás azonban semmilyen szervezetnél nem normális állapotot jelent. Ilyenformán nem is kell csodálkozni azon, hogy órákkal azután, hogy a Népszabadság-interjú megjelent, a minisztérium Thököly úti vendégházában máris csörgött a telefon: egy szabadkőműves jelentkezett, és ismerkedő beszélgetésre invitálta Giont. A személyes találkozóra még ugyancsak aznap (1993. november 6-án) délután sor került.

A Deák Ferenc, a Testvériséghez páholy 1994. január 13-án döntött az író felvételéről, akit erről, valamint az inasavatás időpontjáról levélben értesítettek. Gion Nándor 1994. január 27-én lett szabadkőműves.

Fontos megemlíteni, hogy a reguláris szabadkőművességben a tagság egyik feltétele az Isten-hitet. Hogy ezt ki milyen vallás szerint teszi, azt a szabadkőművesség nem firtatja, sőt, a páholyokban szigorúan tilos vallási (és politikai) vitákat folytatni. Mindazonáltal ez a tény (az Isten-hité) egy eddig nem különösebben vizsgált horizontot is megnyithat a Gion-recepcióban.

Szabadkőművesi pályafutásának legfontosabb és (némiképp sántikáló szóhasználattal élve) leglátványosabb eleme a Kelet szerkesztése volt.

A Kelet első száma 1874-ben jelent meg, még a Magyarországi János-rendi Nagypáholy lapjaként. 1886-tól a MSNP hivatalos közlönye lett. Szerkesztői közé többek között Abafi Lajos, Gelléri Mór, Benedek Marcell és Pók Lajos tartoztak. A rendszerváltást követően újraindítására 1993 nyarán került sor, azonban a hajdan kétheti rendszerességgel, újságformátumban megjelenő lap ekkortól már folyóiratként funkcionált. (Ennek részben anyagi okai voltak: a szabadkőművesség önfenntartó szerveződés, egyedül saját tagságából vannak bevételei, s mivel az újjáindulás utáni létszáma alig párszázra rúgott, a MSNP nem tudott megengedni magának egy gyakrabban jelentkező lapot.) Ráadásul eleinte meglehetősen szerény küllemben (A4-es méret, karton fedőlap, a belívek középen tűzővel összekapcsolva), „kézirat gyanánt” megjelöléssel látott napvilágot. (A Kelet egyébként egy rövid periódustól eltekintve mindig belső terjesztésben jelent meg.)

Gion Nándor összesen három Kelet-számot jegyzett: az 1998/1-et, az 1998/2-t és az 1999/1-et. (1999-ben több szám nem készült.) Mindhárom borítóján, a cím alatt, az évfolyam-megjelölés és a dátum között ott a felirat: „Főszerkesztő: Gion Nándor”. Megnyilvánulni mindazonáltal egyetlen egyszer nyilvánult meg a lapban, akkor is igen rövid terjedelemben, afféle mentegetőzés gyanánt, az általa szerkesztett első szám belső címoldalán, a Beethoven Örömódájára írott egyik magyar szövegváltozat mellett, „A szerkesztő” aláírással, „Énekelve szép” címmel: „Jó lapot, jó folyóiratot jó írásokból lehet szerkeszteni. Tudom, hogy ez igen megkopott közhely, de hát a közhelyek legalább igaznak bizonyultak, meg aztán azért is kénytelen vagyok leírni, mert a Kelet idei első száma nem költői remekművel indul. Pesszimista, cinizmusra hajló számítógépes korunkban az elemző elmék bizonyára találnának gyönge sorokat is az itt közölt versben. Szigorúan szakmai szempontból. Túlságosan összezsúfolódnak a nagy szavak, kicsit talán vágyálmokat is idéz a rímekbe foglalt kép, az optimista hangvétel helyenként majdnem fellengzős. De hát ez ilyen műfaj! A himnuszok általában a magasban szárnyalnak, komolyan veszik még az ünnepi közhelyeket is, hiszen lelkesíteni szeretnének. Hallottam a verset énekelve is. Azt hiszem, a sanyarú évtizedek suttogásai után nekünk is jót tesz a hangosabb lelkesedés az újból beindult rendszeres munkában. Egyebek között a Kelet szerkesztésében is. Elődeink szorgosságát követve jó és igényes írások begyűjtésével.”

Ezzel párhuzamosan újabb figurával gazdagodott a Gion-művek szereplőinek listája: a Fehérhajú Szabadkőművessel, vagyis dr. Rónay Antal vegyészmérnökkel, az úgynevezett borsszóró („pepperbox”) revolver köré szerveződő történetek egyes szám első személyű elbeszélője (Gábor nevű festő) idős házigazdájával. Ezek a novellák 1998–1999-ben íródtak, és a folyóiratbéli publikációkat követően a Mit jelent a tök alsó? című posztumusz kötetben (Noran, 2004) jelentek meg, ciklusba rendezve – könnyen lehetséges, hogy az író szándékai szerint akár önálló könyv is formálódhatott volna belőlük, olyan amely több más Gion-műhöz hasonlóan a regény, illetve a novellafüzér között mozog. Az is valószínűsíthető, hogy a Fehérhajú Szabadkőműves alakját Gion Nándor arról az idősebb, magas rangú páholytársáról mintázta, akit különösen tisztelt és szeretett, és akivel a formális szabadkőműves kereteken kívül is örömmel és viszonylag gyakran találkozott.

Ennek a novellaciklusnak az egyik figura megnevezésén kívül a szabadkőművességhez nincs különösebb köze – ellentétben a Kőfaragók ünnep előtt című rövid elbeszéléssel, amely a hagyatékból került elő, és nyomtatásban a fenti posztumusz kötetben jelent meg először. A történet főszereplője Brockhauser Emil, akit Shogunnak is neveznek: a kuriózumok köré tartozik a Gion-életműben, a tekintetben, hogy másutt nem bukkan elő, ugyanakkor a Mint a felszabadítók Kovalszky Ferencének negyedik feleségét, Erikát eredetileg szintén Brockhausernek hívják, neki pedig van egy Jenő nevű testvére – vagyis a Gion-figurák művek közti „átjárásának” ismeretében elképzelhető, hogy Emilnek a későbbiekben még szánt volna valamilyen szerepet az író.

A novellában Shogun és az író karácsonyt megelőzően egy fodrászüzletben beszélgetnek, arról, hogy Shogun súlyos családi konfliktusba keveredett, ami miatt el kellett mennie otthonról:

„– Amikor rosszul álltak a csillagok, senki nem törődött velem. Csak a Kőfaragók.

– Azok kicsodák?

– Nem mondhatom meg. Komoly, szerény férfiak. Csupán ők kérdezték meg, hogy segíthetnek-e rajtam. És segítettek.

– Titkos társaság?

– Durva kövön dolgoznak. Sima kőkockákat csinálnak a durva kövekből. Saját magukat csiszolják.

– Ez is nehéz munka lehet. Akárcsak az írás.

– Amióta befogadtak maguk közé, a csillagok rossz állása kezdett jóra fordulni.

– Kőfaragás közben? – kérdeztem kissé gyanakodva.

De Shogun nem sértődött meg. Sőt szélesen elvigyorodott, és mintha gúnyosan nézett volna rám.”

A kifejezések (durva kövön dolgoznak, saját magukat csiszolják) egyértelműen a szabadkőművesség nyelvezetére és szimbolikájára utalnak. Különösebb magyaráznivaló nincs is rajtuk. Mint ahogy azon sem, hogy a novella végén Shogun bejelenti, hogy veszekedések ide vagy oda, az ünnepekre hazatér a családjához, mire az elbeszélő író közli, hogy „A Kőfaragók bizonyára helyeselnék a döntésedet. (…) Feltételezem, hogy családszerető emberek.”

A Kőfaragók ünnep előtt az egyetlen kvázi nyilvános megnyilvánulása Gion Nándor szabadkőművesi mivoltának. Ez is csak a halála után jelent meg.

Bő öt évet, vagy inkább hatot töltött a szabadkőművesek között. A Kelet 1999/1-es száma megjelenését követően egyre inkább elmaradozott: nem ment el se a rituális, se a kötetlen, olykor családi összejövetelekre sem. Két évvel a halála előtt be is jelentette, hogy egyéb elfoglaltságai miatt nem tud részt venni páholya munkájában. A Kelet következő száma (2001-ben) már nem az ő szerkesztésében készült el. Döntésének pontos okai – csak úgy, mint jelentkezésének – még további mérlegelés vagy vizsgálat tárgyai lehetnének, de talán a legjobb, ha ezt meghagyjuk az ő és közvetlen környezete személyes ügyének. Egy bizonyos: Gion Nándor szabadkőműves volt. Emberi és írói kvalitásai, a műveiből is sugárzó humanizmusa egyaránt alkalmassá tették arra, hogy ennek az évszázados hagyományokra visszatekintő, a szeretetet, a türelmet, a testvériséget és a megértést legfontosabb elveinek valló szervezetnek a tagja legyen.

(Eredeti megjelenés: Élet és Irodalom 2012/17)

 


[1] Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Gion Eszternek az általa közölt információkért.