N. Zs.: Tömegvonzás

Immár 329 éve, hogy Sir Isaac Newton a fejére esett alma feletti bódult örömében megalkotta az általános tömegvonzás törvényét 1686-ban, s egyenleteit leírta a Philosophiae Naturalis Principia Mathematica c. művében. S annak is immár 217 éve, hogy Henry Cavendish 1798-ban nagyon pontos mérésekkel igazolta a tömegvonzás általánosságát, vagyis azt a tételt, miszerint minden tömeggel bíró test vonzza a másik tömeggel bíró testet. De arra sem Newton, sem Cavendish nem tudott magyarázatot adni, hogy a tömegvonzás miféle erő. Tudjuk, hogy mindenhol hat, nem árnyékolható le, neki köszönhetjük, hogy járni, úszni, közlekedni tudunk, tömegvonzás nélkül nem lenne levegő, nem lehetne a bolygónknak időjárása, nem létezne felhajtóerő, nem loboghatna folyamatosan a tűz, nem létezne súrlódás – és nem létezne idő. Kimondhatjuk: tömegvonzás nélkül nem létezne az Univerzum. Szóval, tudjuk, hogy nagyon fontos, életbevágó jelenségről van szó. Nem tudjuk azonban, hogy miféle részecske közvetíti a gravitációs erőt, és hogy milyen sebességgel hat. Ha a Nap hirtelen megsemmisülne, a Föld vajon mennyi idő múlva kezdene beleszáguldani a végtelen űrbe, gyönyörű, de halálos keringőben a Holddal? Azonnal? Vagy lenne legalább 8 percünk még, miként a fénynek is nyolc perc kell, hogy megtegye a Nap-Föld távolságot?

Albert Einstein a tőle megszokott újító szellemmel egészen máshogy közelítette meg a kérdést. Szerinte a tömegvonzás mint erő nem létezik. A gravitációs hatás annak a következménye, hogy a nagy kiterjedésű objektumok meggörbítik a téridő szövetét, és ez a térgörbület „gurítja” egymás felé a bolygókat és minden mást. Nikola Tesla támadta Einstein ezzel kapcsolatos nézetét, szerinte egy erőtér feltételezése helyesebb koncepció lehetne. A térszövet görbületének elmélete valóban nem ad magyarázatot arra a különös és rejtélyes tényre, hogy bár minden tömeggel bíró objektum kifejt vonzerőt a másikkal szemben, vannak kiterjedés- és így tömeg nélküli objektumok is, amelyek ennek ellenére gravitációs centrumként képesek működni, és valamiféle „sötét” erőteret hoznak létre maguk körül. Az ún. sötét anyag és sötét energia korunk fizikájának egyik legizgalmasabb kérdése. Kétségtelen ugyanakkor, hogy mindennapi életünkben jól eligazodunk Newton egyenletei alapján, egyelőre tehát ne nézzünk messzebb, mint ameddig látunk.

Newton gravitációs egyenletében azt látjuk, hogy a tömegvonzás egyenesen arányos a két test tömegének szorzatával, és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével. Azaz, ha növelni kívánjuk a tömegvonzást, növelnünk kell a kölcsönhatásban résztvevő testek valamelyikének tömegét, vagy/és csökkentenünk kell a közöttük lévő távolságot. (Ne feledjük, a tömegvonzás egyenes következménye Newton 3. törvényének, amely a hatás-ellenhatás leírását adja.) A távolság csökkentése nem igényel további megfontolást, vagy az egyiket, vagy a másikat, vagy mindkettőt közelítjük, s a vonzerő máris négyzetesen növekszik. A tömeg növelése azonban szükségessé teszi újabb fogalmak bevezetését; a térfogatét és a vele kifejezhető sűrűségét. Fizikai értelemben a sűrűség a tömeg és a térfogat hányadosa (þ=m/V). Fontos azonban hozzátennünk, hogy a sűrűség mérésénél az inhomogén anyagok eltérő értékeket mutathatnak. Ha például homokot töltünk egy tartályba, egészen más sűrűséget kapunk, ha a töltés után azonnal mérünk, mint ha hagyjuk állni a homokot néhány napig. A levegő kiszorításával a homok tömörebb lesz pár nap elteltével, a sűrűsége növekszik, mert miközben a tömege változatlan, a térfogata csökken. Ha viszont a térfogatot vesszük állandónak, akkor az inhomogén anyagból egyre többet tölthetünk a tartályba, és így növelhetjük a tömegét, s ezzel az általa kifejtett tömegvonzást. A homogenitás ezzel szemben olyan jellemző tulajdonsága az anyagnak, amely a tervezhetőséget és a kiszámíthatóságot biztosítja, de ez esetben a tömegvonzás növelését csakis térfogatnöveléssel érhetjük el.

Mindez, persze, nem általános iskolai fizika tudásunk felidézését célozza, sokkal inkább képes beszéd. A szabadkőművesség ugyanis – miként az egész társadalom, az egész világ – paradigmaváltás előtt áll, hiszen a feladatok elvégzésére szolgáló módszerek, eszközök és intellektuális folyamatok, valamint ezek megvalósulási sebessége jelentős változásokon mennek keresztül, elsősorban a technikai-technológiai forradalomnak köszönhetően. A mesterséges intelligencia küszöbön álló térhódítása, az ember technológiai evolúciója öröknek hitt értékeket kérdőjelez meg, s ezzel a kihívással nekünk, kőműveseknek is szembe kell néznünk. Mi történik voltaképpen? A világ apró információcsomagok sűrű és számunkra átláthatatlan elosztású rengetegeként nyilvánul meg előttünk; emberi ésszel felfoghatatlan, értelmezhetetlen mennyiségű információ rengetegeként, és ez egyszerre okozza a feladatmegosztás elaprózódását, valamint az életünket irányító főrendszerek elhatalmasodását. Az internet és a digitális technológia a kommunikáció olyan mély strukturális átformálását eredményezte, hogy az társadalomtudományi, tömeglélektani szempontból is gyökeres változásokat hozott. Mondhatnánk, elidegenítőleg hatott, de nem! Sosem volt még ilyen kiterjedt az individuum közösségi élménye, sosem éltünk még ilyen szerteágazó szociális életet, sosem értesültünk még ilyen gyorsan arról, mi történt a barátainkkal, rokonainkkal, ismerőseinkkel. Mondhatnánk akkor, hogy a társadalmi integráció elmélyülése irányába hatott, de nem!  Atomizált társadalomban élünk, amelyben értékvesztett, információhalmozó felhasználók hemzsegnek a közösséginek vélt virtuális térben. Elszakadtunk egymástól, és elbizonytalanodtunk, mert az életünk a rendszerszervezés végtelenül komplex, a köznapi ember számára követhetetlen matematikai keretei között mozog, és kezdünk beletörődni, beleőrlődni, hogy csak felhasználói, nem pedig értői és alakítói vagyunk a világnak. Homokszemek, amelyek bár kapcsolatban állnak egymással, sosem alkotnak tengerpartot vagy sivatagot. Inhomogén matéria, amely különös gonddal és különös, új módszerekkel tölthető csak tartályokba, hogy tömeggé sűrűsödjön.

Furcsa szó ez: tömeg. A már tárgyalt fizikai értelmezés mellett az emberek sokaságára is ezt a szót használjuk, s nem ok nélkül. Ahogy a fizikai tömeg, az embersokaság is komoly vonzerőt fejt ki. De érdekes módon nem összegzi az őt alkotó egyedek tulajdonságait valami közös nevező mentén, hanem magába olvasztva új minőséggel ruházza fel az egyént. A tömeglélektant, tömegpszichózist kutató francia Le Bon már a 20. század elején megállapítja, hogy az ember a tömegben egészen másként érez, gondolkodik és cselekszik, mint amikor magára marad. A derék, okos emberekből álló tömeg gyakran úgy viselkedik, mint a legaljasabb csőcselék. A tömeg nem keverék, hanem vegyület. Ezt a gondolatot pregnánsan fejezi ki az ősrégi latin mondás is: senatores boni viri, senatus autem mala bestia. (A szenátorok jó emberek, de a szenátus szörnyeteg.) Vagy Schiller Akadémikusok című disztichonja:

„Mindenik egyenként, ha tekinted, elég okos ember:

Üljön a plénum együtt, megvan az ostobaság.”

Maupassant majdnem szociológiai szabatossággal ír a tömegről: „Az értelem növekszik és emelkedik, mihelyt egyedül élünk, csökken és süllyed, amint újra emberek közé keveredünk. Az elszigetelt ember egyéni kezdeményezése, bölcs meggondolása, sőt értelmi ereje is eltűnik, mihelyt ez az ember más emberek tömegébe keveredik”. (Maupassant: A vízen)

Hamvas Béla hasonlóan vélekedik a tömegről, amelyben az individuum elveszíti intellektusát, egyéniségét, ítélőképességét és erkölcsi érzékét. Szerencsére Freud és Adler mentőövet dobnak a közösség után vágyóknak, s megfelelően árnyalják a képet a barbárnak festett embersokaságról, amikor sietve megjegyzik, hogy a tömeglélek is képes nagyszerű alkotásokra. Gondoljunk csak a közösségek produktumaira, amilyen pl. a nyelv, a népköltészet, a népművészet, a közmondások. Freud figyelmeztet, hogy egyes gondolkodók, költők mennyi motivációt kapnak a tömegtől, amelyben élnek, s hogy a zseni csak kifejezője a kollektivitás érzés- és gondolatvilágának, s így alkotótársának tekinthető a tömeg minden egyes eleme.

Abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy a tömeg vonzerejét a legitimált felelőtlenség adja, hiszen bármit tesz is a tömeg, bármilyen döntést hoz is, a következményekért az egyén nem felelős, az a többség akarata. Ez nem más, mint gyermeki feloldódás a nálunk hatalmasabb entitás akaratában. Ez az infantilis apafigura-keresés alapozza meg a szuggesztorok hatalmát az egyének felett. Az emberek gyakran érzik úgy, hogy tehetetlenek, szeretnének azonosulni valami naggyal és hatalmassal: a nemzettel, az állammal, a párttal. Érthető, hiszen így abban az illúzióban élhetnek, hogy nagyszabású, történelmi tettek részesei. Mindemellett hajlamosak vagyunk egyrészt a példakövetésre, a többséghez való igazodásra, másrészt a konformizmusra, a felelősség nélküli véleménynyilvánításra, hiszen az a biztonság hamis képzetét nyújtja. A tömegben megszabadulunk az önálló gondolkodás szükségességétől. Csakhogy a tömeggel együtt haladó személy nem csak az eszét és lelkiismeretét veszíti el, hanem a szabadságát is, mert a példa nem csupán ragadós, de egy idő után kötelező is lesz.

A szabadkőművességet ezért gondolom nagyszerű szövetségnek. Mert úgy teremt közösséget, hogy a tömegpszichózis minden hátulütőjét elkerüli. Miközben megajándékoz a nagyszabású tettek roboráló élményével, meghagyja tagjai szabadságát, nem menti fel őket az önálló gondolkodás kötelessége alól, és nem ad alkalmat az erkölcsi elsilányosodásra. Nem kínál dogmákat, amelyek elvakult követése megszabadít a lelkiismeret kínzó figyelmeztetéseitől; az ember képességeit messzemenően a fejlődés, a haladás, a progresszió szolgálatába állítja mind egyéni, mind társadalmi szinten. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ezek az erények inhomogenitást idéznek elő a szövetségben, és fizikai analógiám alapján sűrűsödésnek kell bekövetkeznie, hogy nagyobb vonzerőt fejthessen ki, mint a jelenlegi. A jelenlegi ugyanis elég csekély. Lássuk, a számok igazolnak-e!

A számok azt mutatják, hogy 1895-ben az MSNP taglétszáma 2781 fő volt. 1916-ra ez a létszám 7337 főre duzzadt! Azt hiszem, ma mindannyian elégedettek lennénk ekkora taglétszámmal. Ám 1948-ra (a mindannyiunk által ismert hosszú betiltás következményeként) mindössze 1346 tagot számlált a Symbolikus Nagypáholy, 1994-ben, az újjáalakulás utáni ötödik évben pedig alig 140-et. Mára szerény növekedést könyvelhetünk el, ami a teljes létszámot illeti (bár nem érjük el a félezret), a munkákat látogató aktív tagok száma azonban továbbra is elkeserítően alacsony.

Kell-e növekednünk? Kell-e növelnünk a tömegünket, és ezzel a vonzerőnket? Három éves szabadkőműves tagsággal a hátam mögött nem venném a bátorságot, hogy megmondjam, mit kell tenni, és mit nem.  Csupán abbéli meggyőződésemet nyilváníthatom ki, hogy többen többre megyünk. Koncentrálódhat az akarat, az erő, a tudás, a bölcsesség; a kollektív tudat szinkronicitása révén hatással lehetünk az egész társadalomra anélkül, hogy politikai szerepet kellene vállalnunk, s megvalósulhat mindannyiunk álma; a fény győzelme a sötétség felett. Úgy vélem, hogy erre minden esélyünk megvan, még ha apró lépésekkel jutunk is előre. Az általam szükségesnek tartott lépések felvázolásához újfent vissza kell nyúlnom fizikai analógiámhoz. Jelenlegi állapotunkban a homogenitást kívánatosnak tartva sűrűsödésnek kell bekövetkeznie, hogy egységnyi térfogatra nagyobb tömeg essen. De mi az, amit sűríteni tudunk? Történeti hagyományainkat követve két terület kínálkozik. Az egyik a karitatív tevékenység. Páholyom - a Deák páholy - fennállása óta élenjár a jótékony célú szervezetek, alapítványok létrehozásában és fenntartásában. Hátrányos helyzetű, de tehetséges fiatalok ösztöndíjas támogatása, fogyatékkal élők segítése, elesettek és erőszaknak kitettek felkarolása – mind olyan jó példa, amely méltán formálhat jogot a követésre, és tarthat számot a társadalom helyeslésére. De a karitatív tevékenység nem csekély mértékű gazdasági potenciált igényel, s lássuk be, pillanatnyilag ezzel nehézségeink vannak. Tagjaink jóakarata, jó szándéka, tenni akarása nem vonható kétségbe, de sokan közülünk egzisztenciális gondokkal küzdenek, ami a tagdíjfizetésüket is nehézkessé teszi, nemhogy még plusz anyagi áldozatot vállaljanak. Pedig a társadalom leszakadt rétegeinek egyre nagyobb szüksége volna segítő kezekre és intézményekre, a puszta együttérzés – bár nyilván nagyon jólesik – nem elég. A még működő alapítványaink fenntartása és támogatása mellett a települési önkormányzatokkal és karitatív szervezetekkel való együttműködés jelentheti a kiutat, amíg önerőnkből nem leszünk képesek saját intézményeket vagy nonprofit vállalkozásokat működtetni (amire, mint láttuk, P. P. testvérem nagyszerű terveket dolgozott ki).

A másik hagyományos terület a tudásmegosztás és a műveltség terjesztése. Elődeink közkönyvtárakat, önképző, irodalmi-művészeti köröket hoztak létre. A szabadkőműves szövetségben ma is óriási szellemi potenciál van, és ez pillanatnyilag teljesen kihasználatlan (a szűk körben elhangzó rajzolatokat leszámítva). S ezen a területen felelhetünk meg leginkább a küszöbön álló paradigmaváltás támasztotta követelményeknek. Az internet ugyanis nem csak előidézi ezt a paradigmaváltást, de olcsó és hatékony felületet is kínál a tudásmegosztásra. Itt most nem arra gondolok elsősorban, hogy a munkákon elhangzott rajzolatok publikus részét nyilvánossá tegyük, hanem hogy olyan közhasznú tudásbázist hozzunk létre, amely komplexszé, vagyis rendezetté teszi az elérhető információkat, s ezzel nagy segítséget nyújt az információdömpingben eligazodni vágyó fiataloknak. Hogy egészen konkrét legyek: ilyen lehetne egy párhuzamos kronológiai adatbázis, amelyet a művelődéstörténet minden területére kiterjeszthetnénk, s amely e percben még nem létezik a neten, tehát az elsőséggel a felénk irányuló figyelmet is koncentrálhatnánk. Egyszerre valósulna meg tehát a sűrűsödés és a térfogat kiterjesztése, ami a tömegvonzás ugrásszerű növekedésével járhatna.

Amikor 2012-ben csatlakoztam a szövetséghez, azzal a nem titkolt szándékkal tettem, hogy hassak és gyarapítsak. Azzal a hittel, hogy a szabadkőműves lét annak a tudása, hogyan tehetjük jobbá a világot. Tegyük hát olyanná a szabadkőművességet, amilyennek képzeltük, amilyennek reméltük, amikor beléptünk.