Pusztaszeri László: REQUIEM EGY PROLETÁRÉRT

in memoriam József Attila

Requiem et Kyrie

Kőbánya csak a térképen van messze a Gát utcától. A város peremén, ahol mindketten születtünk, még az én időmben is „beomló alkonyokon/mint pici denevérek, puha/szárnyakon szállt a korom”, úgy mint negyven évvel korábban, amikor ő meglátta a napvilágot a külső Ferencvárosban. Ő is kenyéren élte éveit, és nem volt azúrkék paplana. Szeretett volna gazdag lenni, „egyszer libasültet enni./Jó ruhában járni, kelni,/s öt forintért kuglert venni.” De a hír, pénz, gazdagság messze elkerülte, és megmaradt csupán Batu kán pesti rokonának, kinek verséért talán ma is csak a Halál főz babot. Az évfordulón sokan köszöntik majd, mert a száz év és az ünnepi program kötelez. Lesz sok szó, szóvirág és koszorú is. Ám ez egy másik proletárt taszít, ezért az ünneplő sokadalmaktól távol, az ő szavaival köszönti a Nagy Építőt, az Örök Mozgatót:

 „Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt,

az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szívünket! Azé,

aki fölemeli.

Ilyen erős csak az lehet,

aki velünk van teli.

                    

Föl a szívvel az üzemek fölé!

Ily kormos, nagy szívet

Az látott-hallott, ki napot látott

füstjében fulladni meg,

ki lüktetését hallotta a föld

sok tárnás mélyeinek!”

Dies Irae

A költő iránti rokonérzésem talán abból is ered, hogy eszmélő gyermekéveinket egy-egy világégés és annak következményei foglalták olyan keretbe, amelyből immár generációk óta nincs menekvés, bűnei alól nincs feloldozás. A világháborúk csak életeket és materiális értékeket pusztítottak el, de következményeik kultúrákat, életformákat, világképeket is, ami bénává, hitetlenné, szorongóvá, múló pillanatok rabjává tette a megmaradottakat.

Megismerhettük mindketten a nélkülözést, a sorban állást, utaztunk a vonattetőn, amely nem menetrend szerint jött, hanem csak jött, valamikor, amikor éppen jöhetett. Tömegek várták egykedvűen, vagy riadtan összebújva, fegyveres martalócok felbukkanásától rettegve. Anyám minden ízével, idegével, fogával tartott a vonattetőn... mint kutya a kölykét. Aztán ő is lágy őszi tájjá és sok kedves nővé áttűnve, kinyújtózott a halál oldalán. Most már égni kell egyedül, harminchat fokos lázban mindig, nem tűnődve azon, hogy mért görbítette mosásnak a hátát, és belátni:

„Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy úgy, hogy maga próbál csalni,

Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni.”

Valószínűleg a költőt sem a nyomor, a kézzel fogható javak hiánya, hanem az emberi közösségek felbomlása, az erkölcsi hanyatlás, a nincs menekvés lelki kényszere ölte leginkább. Az érthetetlen, kiirthatatlan „őspatkány”, amely terjeszti „a kórt miköztünk,/a meg nem gondolt gondolat”, amely „belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad.” Fertőzi, áthatja, bomlasztja az egyének és a közösségek közötti kapcsolatokat.

„S mert a nemzetekből a szellem

nem facsar nedves jogokat,

hát egymás ellen új gyalázat serkenti föl a fajokat.

Az elnyomás csapatban károg,

élő szívre mint dögre száll –

s a földgolyón nyomor szivárog,

mint hülyék orcáján a nyál.

 

Lógatják szárnyuk az ínségnek

gombostűjére szúrt nyarak.

Bemásszák lelkünket a gépek,

mint aluvót a bogarak.

Belsőnk odvába bútt a hálás

hűség, a könny lángba pereg -    

űzi egymást a bosszúállás

vágya s a lelkiismeret.”

Közben harcolunk utolsó leheletünkig, vagy feladjuk, netán ostobát mímelve kitérünk a harc elöl, és szaporodik fogunkban az idegen anyag, mint szívünkben a halál. Ámde tudnom kell, miként ő is tudta, hogy „jogom van/és lélek vagy anyag/- még nem vagyok s nem oly becses az irhám,/hogy érett fővel szótlanul kibírnám,/ha nem vagyok szabad!”

 

„Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!”

Sanctus 

Örök kérdés, hogy a meghatározó harmónia a kozmikus létben és bennünk, vagy leginkább bennünk keresendő? Teremts magadban rendet, ha túl akarod élni a rend hiányát, az Isten képét feledő ember által alkotott világban. Talán a szerelem kegyelmi állapotai voltak azok a költő számára, amikor mindennapi gondjaiból, súlyosodó belharcaiból kiemelkedve, megfürdette arcát a fényben. Pillanatok, amelyek a megnyugvás, a család, az otthon, az alkotó élet békéje felé mutattak. Szinte már elhisszük, az Óda hatalmas, míves szózuhatagát olvasva, hogy van ilyen játékos, ringató, fenntartások nélküli érzés, amely gyógyítja a múltat, a mában biztos pontokat, kapaszkodókat teremt, és képessé teszi az embert arra, hogy jövőjének képét is élénk, vonzó színekkel láttassa.

„Tudnál-e engem új világra hozni – kérdezi a kedvestől – iparkodván szerelmes türelemmel,/hogy legyen erőm ismét adakozni/s eltölteni a gonoszt félelemmel?” Majd így folytatja:

„Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?

Fontold meg jól, szíved mily terheket vállal.

Én, aki vele mind csak hadakoztam,

kibékülnék a haragvó halállal.”

Közben pedig fél, mint minden gondolkodó ember és kételkedik abban, hogy megállítható-e a pillanat. Lehet, hogy méltatlanokat ruházott fel olyan tulajdonságokkal, amelyek csak a költő lelkének prizmáján keresztül láthatók? Márta, Flóra, Judit, Edit, vagy mások... méltók voltak-e erre, a mindent elsöprő bizalomra és rajongásra? Ha ő úgy érezte, hogy gyermekké tették, hiába növesztette „harminc csikorgó télen át a kín”, akkor biztosan. Ki vonhatná helyette kétségbe, hogy

„Reám néztél s én mindent felejtettem.

Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;

hogy tudjak élni, halni egymagam!"

Sajnos, nem tudott! Ugyan szép ez a rajongó kiáltás, amellyel végzetes tévedésekről tereli el saját figyelmét, abban a szeretetéhes időszakban, amikor a barát és a politikai közösségek levegője is elfogyott számára. Rövid idő kell ez után már ahhoz, hogy rádöbbenjen: „...ügyeskedhet, nem fog a macska/egyszerre kint s bent egeret." Majd így vázolja fel önmaga pontos lelki portréját:

„Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.”

 

Agnus Dei

A szelíd, töprengő, az önmagában való létet nehezen viselő embert mindig letiporják, meggyalázzák a magabiztos önzők, az életművészek, a hataloméhes kalandorok, mert ő nem tud más, csak jó és tiszta lenni. Kihasználták, zászlóként lobogtatták őt a saját igazuk bizonyítására. Aztán félrelökték, megtagadták, s ami a legsúlyosabb, megmosolyogták, akiknek még ekkor is azt üzente, hogy „velük voltam volna én, boldogan”. Ekkor készül a legszűkszavúbb számvetés, és ekkor szegezi szembe, mindenkivel, akit illet, a maga éli, éli, lama, sabaktaniját:

„...mond, mit érlel annak a sorsa,

ki költő s fél és így dalol;

felesége a padlót mossa

s ő másolás után lohol;

neve, ha van, csak áruvédjegy,

mint akármely mosóporé,

s élete, ha van élte még egy,

a proletár utókoré?!”

A kérdés és az általa adott válasz mégsem az átokról, a megtagadásról, hanem a kiteljesedésről, az önfeláldozó felajánlkozásról szól, amely képes az őt megtagadók fölé emelkedni, és egy elvont magasságból láttatni népet, hazát, emberiséget. 

A „Hazám” szonett-koszorúja pontos képet ad arról az országról, amelyet úgy kell óvni, szeretni, hogy ostorozzuk, ha kell a vétkeit, és a jobbítás igényével vizsgáljuk a hibáit, a hiányosságait. A szellőzködő langy melegben tapsikoló jázminok idillje közben is éber, elemző tudattal észleli azt a sok értelmű, bonyolult metafórát, amelyet  hazámnak nevez.

                     „...Rám csapott,

amiből eszméletem, nyelvem

származik s táplálkozni fog,

                             

a közösség, amely e részeg

ölbecsaló anyatermészet

férfitársaként él, komor

 

munkahelyeken káromkodva,

vagy itt töpreng az éj nagy odva

mélyén: a nemzeti nyomor.”

 

Ez után programszerű pontossággal sorolja a hazára nehezedő bajok tömkelegét:

"Ezernyi fajta népbetegség,

szapora csecsemőhalál,

árvaság, korai öregség,

elmebaj, egyke és sivár

 

bűn, öngyilkosság, lelki restség,

mely hitetlen, csodára vár,

nem elegendő, hogy kitessék:

föl kéne szabadulni már!

 

S a hozzáértő, dolgozó

nép okos gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk.

 

Az erőszak bűvöletében

mit bánja sok törvényhozó,

hogy mint pusztul el szép fajunk!” 

A kép hét évtized múltán is ijesztően időszerű és hiteles. A költőt, aki egy túldíszített, idealizált országképpel ilyen kor és kórismét állít szembe, talán azóta sem illetné kincstári szeretet és zajos elismerés. A tőke és a hatalom nem kedveli, ha ilyen tükröt tartanak elébe:

„A munkásnak nem több a bére,

mint amit maga kicsikart,

levesre telik és kenyérre

s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

 

Az ország nem kérdi, mi végre

engedik meggyűlni a bajt

s mért nem a munkás védelmére

gyámolítják a gyáripart.”

Az ország nem kérdi; hallgat, mert „Retteg a szegénytől a gazdag/és a gazdagtól fél a szegény./Fortélyos félelem igazgat/minket s nem csalóka remény.”

Tudja, hogy a felsorolt bajok sokasága nem csak ezt az országot sújtja, hanem Európát és a világ más tájait is. Nem elhallgatni, nem cifra nyomorúság mögé rejteni kell, hanem feltárni, kimondani az igazat, nem csak a valódit. Ezt várja, kéri a Budapesten előadást tartó Thomas Manntól is, hiszen „az emberségen nem egy szörnyállam iszonyata rág/s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,/honnan uszulnak ránk új, ordas eszmék,/fő-e új méreg, mely közénk hatol...?" A hasonlóképpen gondolkodók nem hallgathatnak, nem mehetnek el jeltelenül egymás mellett; „hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.” Nem elég emberséget követelni az embernek, magyarságot a magyarnak, mert amíg a térség hasonló sorsú népeit, álságos jelszavakkal, nemzeti kivagyisággal egymás ellen lehet fordítani, mindez hiú képzelgés. Ezúttal is határozottan és félreérthetetlenül fogalmaz, mint máskor is, ha sorskérdésekről szól:

                     „...múltat be kell vallani:

A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk és nem is kevés!”

A báránnyá válik, amelynek vére mindenki bűnéért kiontatik.

 

Lux Aeterna

A mindenre gyógyírnak tekintett revízióba szédülő, s a következményekkel mit sem számoló ország vakon és süketen lép át legnagyobb élő költője józan és világos intelmein. A költő pedig elkészíti önmagában a végső leltárt, amely önértékelés és éppoly tiszta belső világkép, mint amilyet a külső világ számára már felvázolt.

„Költő vagyok” – mondja, jól ismervén értékeit – aki túllép „e mai kocsmán”, és szabad ésszel nem adja, „ocsmány módon a szolga ostobát.” Kertelés, helyezkedés, megalkuvás hozzá már fel nem ér. 

Földi valóságából már csak pillanatok vannak hátra; léte feloldódott az időtlen öröklétben:

„Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnál teszek panaszt.

Rám tekint pártfogón e század:

rám gondol, szántván a paraszt;

 

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár mozi előtt este

suhanc, a rosszul öltözött.

 

S hol táborba gyűlt bitangok

verseim rendjét üldözik,

fölindulnak testvéri tankok

szertedübörgni rímeit.

                               

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kísérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem.”

Ebben a végső, meglelt hazában, talán csak egyszer tévedett, amikor életét hiábavalónak hitte:

„Igy éltem s voltam én hiába,

megállapíthatom magam.

Bolondot járattak velem

s már halálom is hasztalan.”

Talán most az évfordulón ez is kiderül. Kik, hogyan, s a szavakon túl, emlékeznek-e rá valóban ? Itt és most, egy kőbányai mindenképpen... mert Kőbánya és a Gát utca között ma is csak kilométerekben mérhető a távolság. Róla és vele, ma ennyit...

Requiescat in pace. Sit ei terra levis. Amen.