Sz. M.: A kommunikáció mint erő

 

„A szellem szabadsága nem kényelem, hanem nagyság, melyet akar, és kimerítő küzdelem árán el is ér az ember.”

 

(A. Camus)

 

Mindhárman, akik ma itt beszélünk, az erőt állítjuk a középpontba. Nem mind ugyanazt az erőt, de hisz ez természetes, hisz annyiféle erő van. Erőt merítünk ahhoz is, hogy beszéljünk hozzátok, ami nemcsak hogy nem könnyű, de felelősségteljes dolog is. 

Ha kőművesként gondolunk erre a fogalomra, a legényfok juthat először eszünkbe. Pontosabban a legény, akiben már megvan az Erő, hogy uralkodjon magán, aki erejével megmutatta, hogy képes várni, hallgatni, hogy eljöhessen az ő ideje. És a legényre, aki már beszélhet.

Inasként az egyik legfontosabb tett a hallgatás, mely az önuralom leglátványosabb megmutatkozása a páholy számára, szimbólum, mely egyértelműen láttatja az inas szándékát, hogy minden mást önmaga elé helyez, s ugyanakkor minden hasznosat, jót, szépet, erőset és bölcset enged átfolyatni magán, hogy a lénye, a lelke, a szíve része legyen, amiből lassan, de biztosan kezdhet építkezni.

A legény legfontosabb tulajdonsága, hogy vidám. Ez mutatkozik meg emelkedésében, és utána minden mozdulatán; tudja, mit birtokol, s hogy mennyit küzdött mindezért a csöndben, mely nehéz. Tudja, min dolgozik. Tudja, hová kell ütnie. Munkáját nemcsak elvégezni, de megerősíteni is képes. Vidáman dolgozik, mert őt magát is megerősítették. Vidám, mert munkálkodhat. Vidám, mert tudása és tapasztalata van és látja értelmét mindannak, amire tör. A legény másik fontos tulajdonsága, hogy szabad. Ebből fakad tudásvágya és érdeklődése is. Ereje van ahhoz, hogy megvalósíthassa céljait, melyet ugyanakkor önismerete és önbecsülése nyújt számára. A legény egyszerre bizonyíték, és lehetőség. Kút, melyet erős kezek ástak ki. A legényt nem elsősorban kötelessége, inkább tudásvágya és érdeklődése irányítja új égtájak felé, és vándorlásainak legfőbb feladata a tapasztalatgyűjtés; az új technikák, másfajta szemléletek megismerése, elsajátítása. Nincs nyitottabb a legénynél, és így nincs sérülékenyebb sem. Nincs a legénynél fogékonyabb, de érdeklődőbb sem. Nincs nála várakozóbb, aki idejét mégis cselekvéssel tölti ki.

A legény harmadik fontos tulajdonsága a beszéd. Beszélnie kell, hiszen évekig csöndben volt, és most mindent, ami összegyűlt benne tudásként, vágyként és kérdésként, a világra kell borítania. Kérdeznie kell, hogy minden sejtés bizonyossággá váljon, minden gyanú eloszoljon, s hogy a felgyűlt energia erővé váljon, mellyel formát lesz képes adni munkájának. Miért is beszélek a legényről? Több okból is, természetesen. Elsőként talán azért, mert méltatlanul háttérbe szorul ez az átmenetinek nevezett fok a hazai szabadkőművességben, holott pont átmeneti, vagy inkább fogalmazzunk úgy: átvezető jellege miatt különleges a helye és a szerepe az egyén mesterré válásában. Így mindenképpen több figyelmet, törődést, több munkát igényelne ez a fok, és főként az ebben a fokban lévő testvérek. A legény érésben van, tehát egyszerre engedni és felügyelni kell.

Nem mondok semmi ide nem illőt azzal, hogy a legény nálunk sokszor elhagyatott, olyan „átmeneti állapotban” lévő testvér, aki sem nem annyira fiatal a szövetségben, hogy igazán komoly figyelmet kapjon, sem nem annyira érett, hogy egyenrangú félként legyen kezelve. Példaként álljon itt az, hogy mi, deákosok, a tavalyi év folyamán nem dolgoztunk egyetlenegyszer sem legényfokban, ami mindenképp hiányosság. Ha arra gondolunk, hogy egy év az, mely alatt a Föld megkerüli a Napot, vagyis egy teljes egység, mely a tökéletességet szimbolizálja, akkor elfogadhatatlan az, hogy mi – akik inasokként, legényekként és mesterekként létezünk a szabadkőművességben és a világban – egy ilyen Kör alatt ne érintsük mind a három fokot, mely a szabadkőművességet alkotja. És itt messze nem csak a szimbolikáról, az ahhoz való hűségről és tiszteletről van szó, hanem a legényfokban lévő testvérek tiszteletéről és komolyan vételéről, hiszen miért is ne dolgoznánk azon a fokon, amely őket illeti meg elsőként, ahol a legények ügyeivel, problémáival, rajzolataival foglalkozunk. 

A másik dolog, ami miatt a legényről beszélek, pont az a lehetőség, hogy ő maga is beszélhet. Az inas legénnyé emelésével véget ér a csönd időszaka, az önismeret mellé önérzet társul, a határozottság egy érettebb foka, és az érdeklődés, vagyis a vándorlás lehetősége és kötelessége. Az inas befelé fordulása és zárkózottsága vidám, „beszédes” nyitottsággá alakul, mely az önismeret, az elismerés, az elfogadás és a biztatás energiáit használja fel és alakítja át céljai elérésére. És mi az ő célja? Úgy gondolom, sokan rávágnák azt – hiszen még a szertartáskönyv bizonyos passzusaiban is ez szerepel –, hogy: mesterré váljon. Valóban ez lehet a célja, de talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy: mesterként ismerjék el. Ezt a mondatot, úgy gondolom, magyarázni sem kell. A legény vidámságával, érdeklődésével, és a már mögötte lévő tapasztalattal fel van vértezve nemcsak az ismeretlen dolgokkal szemben, de a kritikát is állnia kell. Mégis, ha lelkesedése nincs kellő módon kezelve, támogatva, ha magára marad buzgólkodásában, annak tragédia lehet a vége. Az inasfok szívdobogás, izgalom. Valljuk be, némileg álomvilág, amikor az, hogy csöndben vagyunk, nemcsak a kimondatlan tiltás eredménye, hanem mert ott van az a gombóc a torkunkban és a szívünk is följebb dobog, mint ez idáig bármikor. A legényfok már egészen más: akarat, némi büszkeség és az arra való vágy, hogy az eddigi és a folyamatban lévő munka is jól haladjon. Míg bizonyos értelemben egyedül lévő az inas, önmagában van, hogy önmagát leküzdve léphessen tovább, addig a második fokban lévő testvér társas lény – mi sem bizonyítja jobban ezt, mint kora. Munkáját nem egyedül végzi, hanem azokkal, akikre felnézhet, és azokkal, akikkel együtt vándorol, hogy még több tudást és tapasztalatot szerezhessen. 

Régóta foglalkoztat a legényfok problematikája, persze idézőjelben, melynek lényege, úgy gondolom, abban rejlik, hogy ebben az átmeneti korban, amikor az ember mögött már sok tanulás, tapasztalat, megmérettetés, és önkorlátozás van, komoly megtartó erő szükséges ahhoz, hogy lénye, személye, személyisége egészséges módon tárulhasson fel a testvérek előtt, mely ráadásul rohamosa alakul, csiszolódik hétről hétre, hónapról hónapra. De mire is gondolok pontosan. Őszintén szólva, mit tudunk a legényről? Sőt, mit tudunk egy inasról? Mit tudunk egymásról? Belép közénk egy ember bekötött szemmel, és mi felteszünk neki néhány kérdést hitről, művészetekről, jogról, erkölcsről, de valójában nem tudunk meg róla semmit. Meghallgatjuk önéletrajzát, mely személyes műfaj lévén, elfogult, és önkéntelenül is jó színben tünteti fel azt, aki írta. Felvételének különös körülményei sem azt erősítik elsősorban, hogy többet megtudjunk róla, mint emberről. Itt hosszan beszélhetnénk arról, hogy miben kell/kellene változtatni a keresőkkel való kommunikációban, a kutatásban, vagy akár a kendő alatti meghallgatás procedúrájában, de én inkább a benső kommunikációra helyezném most a hangsúlyt. Folyamatos a beszéd arról, hogy hogyan lehetne/kellene növelni a létszámot a Nagypáholyban, ami nyilvánvalóan csak az egyes páholyok létszámának növekedésével érhető el. De miért várjuk el, hogy bárki is közénk lépjen, és meg akarjon ismerni Minket, amikor még mi magunk sem ismerjük magunkat? Szeretjük hangoztatni, hogy testvérek vagyunk. Hogy egy láncnak a láncszemei vagyunk mindannyian, s persze, szimbolikus  mindez, de úgy gondolom, csak egy bizonyos pontig lehet „csak” szimbolikus. Pont a nagy számok léptékében, de nem egy páholyon belül, amelynek tényleg, mint egy élő, organikus szervezetnek, kell működnie. Mi volna fontosabb, és hasznosabb annál, minthogy jobban, alaposabban, őszintébben és nyíltabban, gyarlóságainkat felvállalva ismerjük meg egymást? Hogy közös ügyeink legyenek, melyek túl- és kinyúlnak a páholyház falain túlra, és hogy ne csak akkor találkozzanak és beszéljenek a testvérek két mondatot egymással, mikor beesnek a profán munka után, és kötik fel épp a kötényüket? Gyakran hangoztatjuk, hogy kevesen vagyunk. Mihez képest vagyunk kevesen? Őszintén, biztos jobb volna, ha mondjuk öt- vagy tízezren volnánk, mint mondjuk az 1900-as évek elején? Bizonyára nem lehet egyértelmű választ adni erre a kérdésre, de az biztosnak tűnik, hogy nem véletlen, hogy ennyien vagyunk. Szerintem nem is vagyunk kevesen. Ha arra gondolok, hogy például a kommunikáció területén, a médiumok által milyen lehetőség rejlik bárki kezében, aki használ bizonyos eszközöket – és itt csupán felhasználói szintre gondoljunk –, akkor az a 4-500 fő, aki a testvériség tagja, hatványozódik. Nem arról van inkább szó, hogy ki kellene találnunk, hogy mit is kell/lehet/érdemes megmutatni magunkból a külvilág felé? Nem arról, hogy mi magunk sem tudjuk definiálni, hogy mi is az a cél, amit kemény, megfeszített munkával el szeretnénk érni? Igen, a templomot építjük, mely befejezhetetlen. Egymást építjük, és önmagunkat, melynek nincs vége, a halállal sem, mert akkor kezdődik egy új, egy más élet. De mindezek mellett vannak feladataink, melyek az időben korlátozottak; van kezdetük, és végük, és olyan céljuk, amiknek az elérése csak plusz energiát ad ahhoz, amire mindig gondolunk, amely a cselekedeteink mögött ott rejlik. Úgy gondolom; fontos volna, hogy a páholyok célokat tűzzenek ki maguk elé – s nyilván még véletlenül se volna jó, ha ezeket nem ők határoznák meg a maguk számára, hanem saját gondolataik, képességük, lehetőségeik alapján történne mindez. Fontos volna, hogy a hetente, kéthetente, havonta lezajló munkák mögött valódi munka álljon, ahol termékeny gondolatok fogalmazódnak meg, ahol a rajzolatok után nemcsak bólogatunk, vagy megköszönjük az adott testvérnek a szavait, hanem elgondolkodunk azokon, és ha ellenvetésünk van, akkor hangot adunk annak, mert csiszolni szeretnénk a másik kövét, és persze a sajátunkat is. Ha a munkák nemcsak a kötelességteljesítésről szólnának, hanem arról az aktív örömről, amely a legény sajátja, s melyet a szimbolikus és a tényleges emelkedés vágya és célja hajt. Ha nem az óránkat figyelnénk, ha hosszabbra nyúlik egy beszéd vagy rajzolat, vagy a telefonunkat nyomogatnánk a vakolóban, ahol az előtte történteket volna jó inkább elsimítani.

Úgy gondolom; nem a lélekszámban rejlik a különbség, ami a '900-as éves elejét, és a mai kort illeti, hanem abban a hitben, hogy képesek voltak a saját erejükből tenni, hogy elhitték; képesek változtatni azon, ami rossz, kitölteni azt, ami üres, megtalálni azt, ami elveszett. Megtalálni önmagukat, ami mindennek (és Mindennek) az alapfeltétele. És ez egyáltalán nem könnyű. Nem könnyű szabadkőművesnek lenni. És rögtön kiderül ez, már az inasfokban. Az inas önfegyelme, önmegtartóztatása, mindaz az „elvonás”, ami az egy évét meghatározza, át kell hogy alakuljon egy termékeny együttműködéssé, mással, a többiekkel való pár-beszéddé. Ne legyünk restek megjutalmazni a másikat a figyelmünkkel, egy jó szóval – vagy pusztán csak szóval –, és kezdjünk el beszélni egymáshoz. Ez lehet az alapja nemcsak annak, hogy megismerjük a többieket, azokat, akik igenis mások, mint „én”, mások, mint „te”, de annak is, hogy megismerjük önmagunkat. Hogy lennék képes fejlődni, ha mindenki azt mondaná: de jó voltál, testvérem? És hogy lennék képes dolgozni, ha senki sem szólna egy árva szót sem? Hiszen mi az első dolog, amiről megismerjük egymást? A szó. Amit nem egyedül, hanem közösen illesztünk össze, mint az épületek építőköveit. Nem hiszem, hogy azért volna mindez így, mert titkaink volnának bárki előtt is, hiszen nincsenek titkaink, csak ismertetőjeleink vannak. Pont ettől vagyunk mi szabad, jó hírű férfiak, hogy nincsen semmi titkolni valónk.